Az ukrán gyerektábor sokba kerül – mivel nincs elég pénzünk, a maradékból segélyszállítmányt szervezünk. Indulás november 20-án – hiába, én teológiát tanultam, nem gazdaságtant…
2022-ben és az azt követő évben is vendégül láttunk 10 napra 70 főt (gyerekeket ill. az őket kísérő felnőtteket) a kelet-ukrajnai Nyizsin városából. 2024-ben nem volt világos, hogy lesz-e fedezetünk egy újabb táborra – de hitben belevágtunk. Egy nyolcszámjegyű összeg az, amire szükségünk volt… Augusztus elején az összeg fele állt rendelkezésre. A csoport megjött, 10 napig nagyszerűen érezték magukat, majd, amikor elindultak, a lelkésznek hatszámjegyű összeget adtunk a gyülekezeti szolgálatok költségeinek fedezésére. Utána illetékes munkatárssal leültünk számot vetni: 4.800 forint többletünk maradt. Hasonlót éltünk át idén is – úgy, hogy német karácsonyi ajándékdobozokkal ill. használtruhával teletömtünk egy bérelt kisbuszt (hivatalosan 750 kg-al – de a kocsi kerekei más történetet meséltek); magyar és német pénzadománnyal és csupa jószándékkal útnak indultunk feleségemmel együtt (Katrin és Ernő) – úti cél Nyizsin. 
A határon alig két órát vesztegeltünk (hiába, úgy tűnik, a vámosok sem a régiek, lankad a figyelmük, vagy mi, tavaly még 3 órát várakoztunk). Majd este 22,30-kor megérkeztünk Lembergbe (Lviv), ahol Tolek lelkész és családja fogadtak szívélyesen éjszakára. Előtte még azért éjfélig beszélgettünk – a téma persze adta magát. Egyik főszereplője Vika volt, aki nemrég tért meg és csatlakozott a gyülekezethez. Próbálnak segíteni rajta, de a gyülekezet idegenkedik tőle, mert „nem megfelelő a viselkedése”. Vika, egy filigrán nő, katona volt, orosz fogságba esett. Az ott átélt borzalmak, majd a szabadulása (nem hadifogoly cserével, hanem saját erőből sikerült elmenekülnie) annyira megrázóak, hogy egy piros 18-as karika ide kevés lenne. A pszichológusát az első beszélgetések után ki kellett cserélni, mert kiborult. Vika egy a sok olyan eset közül, amelyek az ukrán társadalmat még sokáig fogják foglalkoztatni, a háború lezárulta után is.
Péntek reggel útnak indulunk. Ami feltűnik: az útszéli temetőkből eltűntek a zászlók az elesett katonák sírjai mellől. A bejáratnál áll két zászló, pár gyertya és virágok. Más kép, más hatás…
Este fél órával a 18,00-ra tervezett ifjúsági alkalom kezdete előtt érkezünk. Fényhozónak neveznek minket. Ez nem valami népi szokáshoz kapcsolódik, egyszerűen 3 nap után velünk egyszerre jött meg az áram, az árammal pedig a víz is folyik már a csapból. Szívélyes üdvözlések, meleg ölelések, majd kezdődik az alkalom. Este kilenc felé érkezünk a lakásra – Regina és Ruszlan megint kiürítette 8 emeleti kétszobás lakásukat számunkra – ők addig a három gyerekkel a szülőknél húzzák meg magukat. A lift használata rizikós – néhányszor inkább a lépcsőzés mellett döntünk, hogy egy esetleges hirtelen áramszünet ne ajándékozzon meg pár órás zavartalan társas élménnyel. Lefekvés előtt Regina még átküldi a tervezett áramszünetek táblázatát.
Az éjszaka csendes, 10 órai kezdettel a gyülekezetben tartunk konferenciát délután 15,00-ig (közte szendvicses szünet – így a konyhások is részt tudnak venni az alkalmon). A téma „Gyülekezeti élet nehéz időkben” a Jelenések könyve alapján. Számomra a csúcspont egy 75-80 éves aprócska néni, aki felém jön, és kézzel-lábbal mutatja, mennyire bátorította őt az üzenet. Süketnéma, és jeltolmács fordít neki. Ha számára átment az üzenet, akkor jó – megölelem. Délután még egy jó óra traumaképzés – egy csepp a forró kövön. Egész idő alatt az áram legalább 6-szor elmegy.
Konferencia után beszélgetünk Szergejjel és feleségével. Ők Szemenivkából érkeztek, a megye északi határa mellől, 4 kilométerre az orosz határtól. Szergej régen egy moszkvai minisztériumban dolgozott, de a háború előtt hazatért édesanyjához. Ezután jutott hitre, talán 1-2 éve. A gyülekezet lelkésze a háború kezdetén elmenekült nyugatra, de Szergej ott maradt és most ő viseli gondját a gyülekezetnek. A számukra készített csomagokat nem tudja megvárni – később indulni életveszélyes lenne. A városában nincsenek már boltok, a gyülekezetekbe csak felnőttek járhatnak – a veszély miatt. Amikor Katrin hősöknek nevezi őket, tiltakoznak – de szemük könnybe lábad; nem utolsó sorban azért is, mert elmondjuk, hogy sokan imádkozunk értük…
Kipakoljuk a buszt (jé, igen, 100 Tumi-tigris is jött velünk, valamint hangosbibliák), különválasztjuk a legalább 5 féle célrendeltetésű csomagokat, majd kezdődik egy alkalom a gyülekezet munkatársai számára. Egészen szép, őszinte beszélgetés kerekedik belőle.
Az éjszaka megint nyugodt, 10,00 órától istentisztelet. A gyerekek énekelnek, majd gyerekáldás következik. Igehirdetés előtt imatémák: többek
között a gyülekezettel valamilyen kapcsolatban levő, fronton szolgáló katonák nevei is kivetítésre kerülnek – 4 fólián több, mint 100 név. Igehirdetés alatt Katrin rögtönzött gyerekórai sokszínű betétműsort villant. A spontán akciókat szereti, mint tót üveges, a hanyatt esést, de ezzel együtt szívesen csinálja. Utána viszontlátás és ölelkezés, beszélgetés sok ismerőssel. Ghenadij is odajön hozzánk, kéri, hogy imádkozzunk érte. Eddig nem találkoztunk vele. Fronton szolgál, két hét szabadságát tölti épp, majd mennie kell vissza. 57 éves, de sokkal idősebbnek tűnik, a feszültség lerí róla.
Gyors ebéd, majd egy gyors bekukkantás a 2-es számú gyülekezetbe – itt is karácsonyi csomagokat hagyunk, legalább 5 perces szolgálatnak lennie kell, majd tovább: következik az evangelizáció Szeliscsében. Ott Tátya vár bennünket, most az alkalom a házánál van. Sötétben, mert áram épp nincs. Kiderül, hogy két hete Kátya, egy helyi tanárnő is hitre jutott; Tátya másik 11 nőt hív meg az alkalomra és a velük érkező gyereksereget. Alkalommal párhuzamosan zajlik a gyerekóra. Alkalom után többen is odajönnek hozzánk és kérik, hogy imádkozzunk értük. Mint kiderül, első alkalommal teszik ezt. Egyik nőnek a fia tűnt el a fronton, a másiknak két unokája ott szolgál. A harmadik egy hete tudta meg, hogy rákos. Mi elmegyünk, de a gyülekezet kis missziós csoportja hűségesen végzi továbbra is a helyi szolgálatot.
Hazaút Romannal beszélgetek, aki ifjúsági munkás. Őt már rég ismerjük, a történetét is. Roman a háborúban szanitéc volt, és már az első nap nagy bajba került. Bajtársát lelőtték, ő maga pedig súlyosan megsebesült, épp, hogy túlélte a sérüléseit. Elmondja, hogy nemrég beszélgetett egyik bajtársával, aki elmondta, hogy az induláskor 180 fős csapatból ma már csak 9-en vannak életben. Roman bátyja, Filip, a fronton van. Öccse, David, pacifista, emiatt bíróság elé fogják állítani. Jó eséllyel 3-5 év börtön vár rá.
Gyülekezetbe érkezve Katrin a nőknek, Ernő a férfiaknak tart alkalmat. Vacsora már nem kell (Tátyától nem lehetett étkezés nélkül indulni), megyünk még gyorsan egy családlátogatásra. Befejezésül pedig (a másik) Romant és Nellyt, a lelkészt és feleségét látogatjuk meg. A hat lány már készülődik a lefekvéshez. Idővel megtanulták a drónok hangjából, hogy lehet őket ignorálni, vagy rohanni kell gyorsan fedezékbe, mert becsapódás következik. Hosszú beszélgetések, őszinte és mély témák. Fáradtak. Nagyon. Sokat jelent számukra, hogy van kivel átbeszélni ezt.
Reggel búcsú, 7,20-kor indulás. Feltűnik, hogy egész idő alatt még egy szirénát sem hallottunk, minden feltűnően nyugodt volt – csak előző este volt kontrasztprogram, Roman megmutatta az okt. 16-i súlyos támadások helyszíneit. Most csend van. Elindulunk, és az épp beállított útvonaltervező hibát jelez. Majd működésképtelenné válik. Az óra 1:21-et mutat, Limában vagyunk, 18 fok van és ma extrém UV-sugárzás várható. Kérdésünkre Roman megírja, hogy orosz támadás miatt van riasztás, ilyenkor az ukránok zavarják a GPS-jelet. Ahogy nézem, sikerrel.
A hazaút hosszúra nyúlik, nincs megállás – kivétel az a háromnegyed óra Munkácson, ahol Oresztnél, az ukrán háziorvosok elnökénél hagyunk 3 doboz gyógyászati eszközt. A határnál „csak” négy órát kell várakoznunk – közben Kijev lángba borul. Mikor lesz vége? Lesz fény a hosszú út végén, vagy marad (minden tekintetben) a sötét. Hajnalra érkezünk haza – 23 óra vezetés után kómásan, kimerülten, de lélekben boldogan: pár csepp a tengerben, de azok a mi cseppjeink – és a tieitek!
Még kellenek tigrisek, a Bibliák meg hangosak. De most a cipősdobozok vannak túlsúlyban – habár a német precizitás már rég nem az, ami volt. Most viszont jó értelemben.
Pontban 8,00-kor a reggeli forgalomban araszolva hallani lehet a hangosbemondót, majd halk, ütemes gongra mindenki megáll egy percre, van, aki az autójából száll ki – az elesettek előtt tisztelegnek…
Aztán kipakoljuk a kisbuszt és elvisznek a szálláshelyünkre, egy használaton kívüli házba. Az ifjúsági vezető édesanyjáé, aki kisebbik fia érdekében (hogy ne vigyék el katonának) Németországba menekült. A friss házas ifivezető, Valera, most kapta meg a behívót…
A helyi iskola sötét aulájában kb. 30 ember vár ránk. Egy rövid üzenet után mindenki kap egy hangosbibliát, majd egy tele szatyor élelmiszert (Philadelphia Trust adományának kalóriára váltott ellenértéke). A gyerekek tigrist kapnak, a kis Stefánia is, aki nagymamája kezét fogva érkezik. Két éveske lehet, már 7 hónaposan műtötték a szívével (a tigrist azért szereti). Anyukája is itt van, első alkalommal jött el egy ilyen alkalomra. Kócos hajjal, ápolatlan kinézettel, többnyire vigyorogva ül a helyén. Rendezvény után tudjuk meg – kábítószerfüggő… A helyi matróna, Tánya, nem engedi, hogy visszamenjünk anélkül, hogy a csoport nála ebédelne. Egy kis házban lakik; egyik fia nemrég jött vissza a frontról. Súlyos PTSD (poszttraumatikus stressz szindróma) jeleit mutatja. Unokája szó nélkül elmegy mellettünk és leül az ebédlőasztal mögötti számítógéphez lövöldözőset játszani. Az ebédért való hálaima után érdemes a szemeinket továbbra is égnek emelve hagyni és úgy kanalazni a már hideg borscslevest – igaz, van, aki inkább suttyomban szalvétával dörzsöli előtte az evőeszközt. De a vendégszeretet fontos, ennek megfelelően az asztal rogyásig tele. Nos, viszont az egész környék egy olyan hely, ahol a szegénységnek szaga van.
Rögtön utána vissza a városba és „rendes” (értsd: betervezett) ebéd a lelkész családjával. Jó alkalom egy kiadósat beszélgetni is Nellivel és Romannal. A munka intenzitása és az odaadásuk hihetetlen, szociális érzékenységük, az, hogy szemmel tartják az elesetteket, az árvákat, özvegyeket, mély tiszteletet vált ki bennünk. Egyetlen dolog, ami aggaszt bennünket, az a sok bűn, amit a 4. parancsolat ellen követnek el – Roman múlt nyáron már került kórházba kimerültségi tünetekkel.
A délután további részében kontrasztprogram következik: egy előkelő városközponti cukrászdában egy nővel találkozunk, akinek a fia a fronton szolgál és szeretett volna megismerni minket. Hozza magával az unokáját is (mi meg a tigrist). Utána pedig Vitalijt látogatjuk meg. Vitalij, aki sokáig Herszonban élt (börtönben is), ott megsérült a háború alatt, majd felépülése után eszébe jutott, hogy szüleinek volt egy háza Nyizsinben. Tehát oda költözött, valahogy kapcsolatba került a gyülekezettel, amely felkarolta. A történet két szálon fut: mivel Herszonban az összes irata tűzben elveszett, bizonyítania kell, hogy ő a „szülei fia”, majd így jogos a ház tulajdonlására (amelybe már beköltözött). A másik szál a gyakorlati rész: az egész „ház” valamivel nagyobb, mint egy fészer, állapotát nézve, mint egy Rákosi-korabeli nyaraló, amellyel azóta sem foglalkozott senki. 
A kivert ablakok műanyag fóliával pótolva, a náddal felvert plafon bomlófélben; se áram, se víz, se fűtés; egy keresztyén szervezet jóvoltából azért most van egy kályhája, egy kis füst „árán” valamelyest meleget is tud biztosítani – de november végéig hidegben lakott. A gyülekezet segített neki fahulladékoz jutni, a ház elé lepakolt és szétszórt deszkákon mászkálva próbáljuk elérni a bejáratot pofára esés nélkül. Átadjuk az ajándékot és egy hangosbibliát, beszélgetünk és imádkozunk vele. Majd este a gyülekezetben fogunk vele találkozni.
Mielőtt hazaérnénk, még beugrunk Kátyához. Ő az a nő, aki, ha megölel, olyan az érzésed, mintha a transszibériai gyorssal találkoztál volna. De 5 perc beszélgetés után rájössz, hogy vajból van a szíve. Kátya férjével egy aránylag kis házban lakik – és 3 fogadott gyermekkel. Szíve minden vágya az, hogy egy olyan házat működtessen, amelybe 10 árvagyermeket tud befogadni. Kap is ajánlatokat külföldi szervezetektől – egy feltétellel: ez a ház Nyugat-Ukrajnában lenne. Mert nem tudni, Nyizsin nem fog-e orosz kézbe kerülni… De Kátya maradni akar, helyben segíteni. Az egyik tinilány, akit befogadtak, az orosz határ mellől érkezett hozzájuk. Olyan körülmények között élt, mint egy állat. Amikor először látott boltot, vagy fürdőszobát, az mind-mind új volt neki. Amikor nyár végén Dömösön járt, pár napig nagyon meg volt szeppenve, aztán feloldódott. Most, mint régi ismerőst, boldogan üdvözöl minket. A családnál látogatóban van most Szergej és Ljuda is a 11 éves kisfiukkal (Szergej már 67 éves). Az orosz határ mellől érkeztek, mint menekültek. Menyük gyerekeivel ott maradt – várja férjét vissza a frontról. A támadások a határmenti városban sajnos mindennaposak; beszámoltak tragikus élményekről, a zenetanárnőről, aki életét veszítette egy támadásban. De arról is, hogy egyszer egy drón közelített feléjük – más nem maradt, mint Istenhez kiáltani. A drón az utolsó pillanatban megfordult, majd a mellettük levő réten csapódott be – senkiben nem történt kár. Máskor egy rakéta csapódott be a gyülekezeti ház mellé – anélkül, hogy robbant volna. Ezzel együtt a maradás túl terhes lett volna. Hazaérünk, éjszakai pihi, szirénák stb.
Vasárnap reggel istentisztelet. Közben még gyorsan le gyerekórára, akinek nincs, annak tigris, rövid üzenet. Majd Katrin bizonyságot tesz, Ernő igét hirdet. Utána sokan jönnek oda hozzánk, ölelgetnek, köszönik, hogy meglátogatjuk őket – ott, ahová ukránok is alig jönnek. És még inkább köszönik, hogy gyerekeik, unokáik eljöhettek Dömösre – azóta is arról mesélnek, mennyire jó és szép volt. Kérik, hogy köszönetüket továbbítsuk mindenkinek! A kijáratnál találkozunk a fiatal özvegy Kátyával, és kisfiával. Ilja boldogan ölelget minket, most nyáron ő is először járt Dömösön.
Amikor pedig mindennek vége, akkor még a gyüliteremben találkozunk Reginával és Ruslannal egy beszélgetésre – ők azok, akik tavasszal a lakásukat bocsátották rendelkezésünkre. Késő este haza a lakásra, korán hajnalban indulás haza Pilismarótra. Lembergig velünk jön Roman is, aki a teológiai tanulmányaira szokott egy-egy hétre odautazni. Kiváló lehetőség, egy hosszú beszélgetésre. Az ő szemén keresztül teljesen más képet ölt a táj: vég nélkül mesél a háború kitörése utáni útjairól, amikor először családját vitte biztonságba Nyugat-Ukrajnába, majd segélyeket haza és menekülőket vissza. Bombaeső, orosz katonák, veszélyek… Némely incidens nyoma még jól látható, de teljesen másképp néz ki a helyszín, ha történettel telik meg. Látni rajta, hogy együtt harcostársaival kezdenek nagyon belefáradni a háborús életbe, a sok rossz hírbe. Ugyanakkor elmondja, hogy az ajándékoknál sokkal fontosabb volt számukra a bátorítás, a személyes találkozás, a lelki-szellemi közösség és táplálék.
Délután a városi forgalom közepette búcsúzunk, majd irány a határ. Kárpátalja rossz útjai után csak a határátkelőn eltöltött több, mint 5 óra rosszabb. Éjjel 3,30-ra érkezünk haza – de 6,30-kor indulni kell, leadni a bérelt buszt. Sebaj, majd utána kipihenjük magunkat, és jöhet a karácsonyi forgatag – és remélhetőleg áhítatos, ünnepélyes, fahéjas örömidő. Csak ukrán testvéreinknek marad a betlehemi csillag alatt is ugyanaz a szürke valóság.