Mivel egy amerikai misszionárius megbetegszik Hondurasban, nekünk ezért Kelet-Ukrajnába kell utazni. Az mindegy, hogy Joy Ridderhof 1937-ben esett ágynak, mi pedig 2024 tavaszán indultunk útnak – nyomunkban 200 tigrissel! Na de vegyük csak szép sorjában az eseményeket…
A már említett misszionárius asszonyt betegsége ugyan hazatérésre kényszerítette és egyúttal elkeserítette, hisz eddig ő tudott felolvasni az írástudatlan embereknek a Bibliából. De barátai tanácsára hangfelvételt készített egy primitív eszközökkel lejátszható bakelitlemezre, a többi pedig történelem. Így jött létre a Global Recordings Network (GRN, globalrecordings.net), amely azóta is hangosbibliákat juttat el olyan emberekhez, akiknek erre szükségük van.
A francia GRN vezetőjét egy 2023 októberi konferencián ismertük meg. Ő nem csupán 50 hangosbibliát adományozott nekünk ukrán nyelven, hanem bemutatott egy kis plüss tigrist, amelyhez egy mp3 lejátszó is tartozott, és amely 38 egységnyi (bibliai és pszichológiai szempontból) hasznos anyagot tartalmaz traumatizált gyermekek számára.
Mivel egy kelet-ukrajnai 200 fős gyülekezettel már 2022 nyara óra kapcsolatban vagyunk (akkor és 2023-ban is sikerült 50 gyereket és az őket kísérő felnőtteket a Biblia Centrumban ingyen nyaraltatni), rögtön felmerült, hogy ezek a kis tigrisek óriási segítséget jelenthetnek az ottani gyerekeknek. Így hitben megrendeltünk 100 darabot (a darabár kb. 10.000 Ft.), amiből lett (hál’ Istennek a beérkező adományoknak is köszönhetően) 200. Viszont a misszióvezető jelezte felénk, hogy az Ukrajnába küldött csomagok általában nem szoktak megérkezni. Ekkor döntöttük el (Katrin és Ernő), hogy akkor személyesen visszük el őket a helyszínre.
További kihívást jelentett egy megfelelő jármű beszerzése, amely nem csupán az 1300 km-es távolságot képes megtenni oda és vissza, hanem elég nagy ahhoz, hogy a tigrisek mellett egyéb segélyeket is vinni tudjunk. Isten erről is gondoskodott időben, egy lipcsei barátunk Mercedes Sprinterét nem csupán rendelkezésünkre bocsátotta (amíg ő Dömösön várta, hogy visszaérjünk), hanem segélyekkel tele pakolva érkezett már Dömösre.
Így március 7-én útnak indultunk, és a kb. 3 órás határátkelési „rituálétól” eltekintve jól megérkeztünk Lviv (Lemberg) városába, ahol barátoknál szálltunk meg. Másnap reggel pedig folytattuk utunkat.
Kievet elhagyva további 160 km után értük el úti célunkat, Nyizsin városát. Nyizsin 70.000 lélekszámú város, amely arról híres, hogy Gogol ott 7 évet járt líceumba. Az orosz invázió kezdetén a várost is (katonai egységei miatt) hevesen támadta az orosz hadsereg, de nem sikerült elfoglalnia. Azóta a front messzebbre, délkelet irányba vonult, de az átélt traumatizáló történetekkel lépten-nyomon találkoztunk. Ottlétünk alatt ugyan többször volt légiriadó (ilyenkor az én halkra állított telefonom is rezgett ill. mások telefonjai egyszerre vijjogó hanggal jeleztek); incidens csupán első este történt lefekvés előtt, amikor a város fölött lőttek ki egy Kijev irányába tartó Shaheed-drónt.
Nyizsin városában a kb. 200 fős baptista gyülekezetet látogattuk, melynek lelkipásztora, Roman vezetett bennünket ott tartózkodásunk ideje alatt. A gyülekezetet a háború kitörésével meglehetősen sok tag hagyta el nyugati irányba; ugyanakkor még több érdeklődő kezdte el látogatni az istentiszteleteket, ill. a számukra szervezett rendszeres és különleges alkalmakat. Ez ugyan nagy terheket rótt a vezetőségre, de egy nyugat-ukrajnai lelkész vezetésével sikerült egy ütős munkatársi csapatot felépíteni, így a (még mindig túl nagy) terhek valamelyest megoszlanak. (Viszont nemrég tudtuk meg azt is, hogy a lelkészek Ukrajnában nem kapnak fizetést munkájukért, a megélhetésükről maguknak kell gondoskodniuk.)
Első este pénteken rögtön megérkezésünk után a kezdődő ifjúsági órába kapcsolódtunk be. (Egy másik) Roman vezeti, akit nyáron ismertük meg Dömösön. Őt a háború első napján lőtték meg az oroszok; szanitéctársával együtt találat érte. Bajtársa életét vesztette, neki a karját és a lábhajlatát (boka magassági ízület) érte találat. Túlélte, csodával határos módon egyik végtagját sem veszítette el; csoda az, hogy egyáltalán járni tud – az orvosok azt mondták, erre sose lesz már képes. Mivel épp nőnap volt, lenyűgözött a részletesen kidolgozott, a nőket középpontba helyező műsor. Sok éneklés, videóvetítés, virágosztás mellett/után egy előadást tartottunk (hogyan látja a Biblia a nőket), valamint egy nyilvános panelbeszélgetésen vettünk részt. Utána nyugovóra tértünk egy kis panellakásban, amelyet Regina és Ruslan számunkra ürítettek ki a hétvégére, ők addig meghúzták magukat három gyerekükkel a szülőknél…
Másnap reggel Ernő részt vett kb. 30 férfival egy imareggelin (ahol a hangsúly az imán volt – de persze nem maradtunk éhesek). Egyik áhítatvezető Ruslan volt, aki közben elsírta magát: nemrég kapta a hírt, hogy testvére, aki már elejétől fogva, 2022 februárjától harcol (helyszínek többek között Hostomel, Bucsa, Bahmut, Vuhledar) páncélosparancsnokként, megsérült. Egy dróntámadás után egy szilánk a sisakját átütve sebesítette meg a fejét. Kórházba nem vitték, és haza sem engedték. Protokoll szerint a 3. agyrázkódás után le kellett volna szerelnie. Viszont az első kettőt elegánsan fel se jegyezték…
Utána következett egy rövid városnézés. Gogol líceuma mellett a róla elnevezett kávézót is meglátogattuk, és megcsodáltunk néhányat a több tucat (történelmi) templomból. És láttunk sok-sok tucat kiállított képet a város elesett hőseiről.
Ebéd előtt még meglátogatunk egy árvaházat, jobban mondva nevelőházat, ahol kb. 25 családjukból kiemelt gyerek és fiatal van. Rövid bemutatkozás, majd mindenki kap egy kis tigrist. A gyerekek hihetetlenül hálásak, majd’ mindenki meg akar ölelni minket.
Ebédre a lelkész családjával voltunk együtt. Egy aránylag kis konyha/ebédlő mellett további 3 szobán osztoznak 6 lányukkal együtt.
Ebéd után irány délkelet. Itt már ömlenek a történetek. Alig hagytuk el a várost, már látni lehetett a kis hidat, amelyet az ukránok maguk robbantottak fel, hogy megakadályozzák az orosz csapatok bevonulását a városba. Aztán következett a heves harcok helyszíneinek bemutatása. Egyik-másik ház mai napig úgy maradt romosan. Két kislány házát is megmutatták (esetük a nemzetközi sajtót is bejárta), akiket az orosz katonák zaklatni próbáltak. Előbb az erdőbe futottak, majd később hazalopakodtak. Erre az orosz katonák tüzet nyitottak a házra. Az egyik golyó eltalált egy gázpalackot, amely felrobbant. A két kislány súlyosan megégett, édesanyjuk a robbanásban meghalt…
Ruslan, a vendéglátónk, elkalauzol minket a nagyszülei házához. Az orosz támadás hírére ő oda vonult vissza annak reményében, hogy ott talán zavartalanul tudnak lenni. Bár az egész falu 2-3 rövid utcából áll, az orosz páncélosok pont ott érkeztek, mind a ház előtt vonultak el; az utcában építették fel az orvosi sátortábort is, ahová a sérült katonákat várták kezelésre. Ruslan ugyan próbált kapcsolatba lépni velük (egyik orosz katonától meg is kérdezte, hogy beszélhet-e vele Istenről), de utána tanácsosnak látta visszatérni a városba. Ez éjszaka, mocsaras területeken át, két kisgyerekkel és a nagymamával, partizánok segítségével sikerült csak. A házat utána több találat is érte, ugyanakkor a csodával határos módon nem fosztották ki.
A folytatásban megint „bevetésre” kerülnek a kis tigriseink. Az első ház, amelyet meglátogatunk, úgy néz ki, mintha már rég nem laknák. Szép, kézműves fabetétes elemek szebb időkről tanúskodnak, ugyanakkor az igénytelenség mindenhova bekúszott. A házban fojtó koromszag terjeng; előkerül egy 30-as éveiben levő lengén öltözött anyuka; karjain jól láthatóak a szabályos vágások nyomai. Körülötte 2 éves fiacskája. A háttérben feldereng a homályos tekintetű apa is. Idővel két kamaszkorú lány is belép a házba, miután elmegyünk, láthatóan azonnal próbálnak ők is házon kívül lenni. A tigris nem az egyetlen, amit ott hagyunk. A lelkész két szatyor élelmiszert is átnyújt, majd az útiköltség fedezése ígéretével meghívja őket a gyülekezetbe, ahol a használt ruhákból is kaphatnak. Majd imádkozunk és tovább állunk.
A következő családnál férfi nincs, a 40-es éveiben levő anyuka (aki inkább tűnik 60-nak) elmondja, hogy két fia már katona, egy másik kint van az udvaron, mellette pedig a 8 éves kicsi (tigrist neki). Áram a házban nincs, mivel nem fizették be, kikapcsolták; a visszakötéshez az ott vagyonnak számító 60.000 Ft-ra lenne szükség. Itt is marad két szatyor élelmiszer, ima és felajánlás a gyülekezet látogatására.
Este gyorsan vacsorázunk valamit a lakásunkon, majd irány a gyülekezet, ahol kb. 40 munkatárs várja a találkozást velünk. Többek között meghallgatnak egy lelkigondozói szemináriumot, ennek egy része a traumatikus élményekről szól. Személyes beszélgetések után még elmegyünk egy családlátogatásra. Kátya édesanyjával és 3-4 éves kisfiával, Iljával él együtt. Férjét behívták katonának, de nyár óta nem hallottak róla semmit. Ezért Kátya októberben útnak indul, és végiglátogatja az összes halottasházat – amíg meg nem találja a már nyáron elesett férjét. Neki nem szóltak, és most is bürokratikus csata veszi kezdetét, amíg a holttestet kiadják és december elején el tudja temetni. Szívszorító hallgatni, hogy igazi, gyerekkori barátság volt az övék. Mindig is világos volt, hogy ők összeházasodnak. S míg a kis Ilja boldogan játszik a tigrissel, az anyuka és a nagymama aggódóan mondják, hogy a kisfiú még nem tudja, hogy félárva. Mit tegyenek, eltitkolják, elmondják?
Másnap délelőtt, vasárnap, istentisztelet. A nevelőházi gyermekek is mind megérkeznek, mindegyik kezében ott a kis tigris (polgári nevén Tumi Tigris).
Közben mi levonulunk a gyerekórára, és ott is minden gyerek (pontosabban minden család gyermekei) kap egy tigrist. Majd vissza fel az istentiszteletre, és Ernő igét hirdet. Utána érdekes a keresztül-kasul, gyerekekkel vonuló tigrisek hangját állandóan hallani. Találkozunk Ljudával és kislányával, Krisztinával. Ők már kétszer is jártak Dömösön, és boldogan sugározva mutatják be a férjet és apát, aki ugyan nem hívő, de most épp nincs a fronton és eljött ő is istentiszteletre. A beszélgetésből kiderül, hogy épp Avgyijivka alól érkezett vissza. 600 fős zászlóaljjal vonultak oda, 200 fő tért vissza… Most rendezik soraikat, feltöltik az állományt és mennek vissza, a frontra.
Egy gyors, helyben elfogyasztott ebéd után (lent már el is kezdődött a női konferencia, amelynek Katrin az előadója) Katrin szeretne még valamit behozni a kocsiból. Ahogy kilép az épületből, lába kibicsaklik egy kis lépcsőn. A fájdalomtól félájultan (ilyenkor mindig „le szokott épülni”) a kocsiig vonszolja magát – Ernő ott talál rá a küszöbön ülve, elalélva, pár perc múlva (hol marad, rögtön kezdődik az előadása?). Végül mégis sikerül rendbe szednie magát. A tervezett 50-70 nő helyett 90 a résztvevők száma – van, aki kimegy, mert nem bírja a szűk termet. Ezzel együtt áldásos együttlétben volt részük, többeket megérinti az, hogy Isten a legnagyobb bajban, nyomorúságban is látja őket.
Eközben Ernő a másik, kisebb baptista gyülekezetet látogatja meg Romannal, a lelkésszel. Kezdés 14,00 óra. Csak azért nem ő hirdet igét, mert nincs kinek fordítani. De a gyerekek ott is tigrist kapnak. Utána újból találkozás Katrinnal, majd közös étkezés Innával és R.-el. Inna már kétszer volt Dömösön, fiai is. R.-ről tudjuk, hogy elitkatona (amúgy történelemtanár). A vele való találkozás a hétvége egyik fénypontja. Már a kézfogásnál meglep, hogy nem kell lefejteni a kezét az enyémről. Inkább lágy, meleg a kézfogása. És a szíve is az. Elmondja, hogy ő nem gyűlöli az oroszokat. Tudja, hogy ők is kötelességüket végzik, nem tehetnek mást. Legjobb barátja és bajtársa épp egy hónapja esett el – tervezi meglátogatni sírját. A sajátos vendéglőben, ahová meghívtak, az ételtől roskadozó asztal fölött beszélgetünk, és alig megy le valami a torkomon. Megbabonáz: ebben a piszkos háborúban ez a legszebb győzelem: R. sokat harcolt és sokat veszített – de ember maradt. Nem a gyűlölet, hanem a szeretet, együttérzés mozgatja szívét, a tiszta gondolkozás az elméjét. Álmodozó tekintettel mesél kockázatos bevetéseiről. Arról, hogy előtte mindig imádkozik, bajtársaival együtt. Azért is, hogy ha lehet, ne kelljen használnia fegyvereit. Úgy érzem, mintha régóta barátok lennénk – pedig tolmács kell a beszélgetéshez. Az idő túl gyorsan rohan…
17,00 órakor istentisztelet, újabb igehirdetés (szerencsére 2 órája már tudok róla). Igehirdetés közben vijjognak a telefonok – de senki szeme nem rebben. Vacsora már nem kell, folytatjuk az alagsorban – találkozó a munkatársi csapattal. Mindenki személyes bemutatása, utána 30 perces bátorító üzenet a munkatársak számára…
Este a lakáson még pakolni terveztünk, hisz másnap reggel korán kell kelni, hogy (ottani idő szerint) 7,00-kor indulni tudjunk. Viszont vendéglátónk és a lelkész felkísértek, és egész jó beszélgetés következett – 22,30-ig (a lelkész vonatja 23,00 órakor indult Lembergbe, ahol teológiai tanulmányait végzi; a feladatait útközben tervezte éjszaka bepótolni).
Reggel 6,30-kor a jeget próbáltam eltűntetni a -5 °C hidegben a kisbusz szélvédőjéről a gyülekezet parkolójában. Majd csak sikerült (kaparó és jégoldó nélkül) kifagyni és pontosan útnak indulni. A határon eltöltött 2 órával együtt 18 óra alatt értünk haza – magyar idő szerint éjfélre. Hullafáradtan, álmosan – de tele élményekkel, melyek feldolgozása még időbe fog telni. Másnap folytatódott az élet: feladatok, találkozók, kihívások, bevásárlások, beszélgetések… De azóta nem felejtjük testvéreinket, akik egészen más életet élnek: akik szeretteikért aggódnak vagy azokat gyászolják; akik a nehézségeket lehetőségnek tekintik arra, hogy az evangéliumot másokkal is megosszák; akik a háborúban is tudnak szeretni. Nem mennek ki a fejemből és benne maradnak imáimban.
(ui.: ha a az egér megpihen egy képen, megjelenik a képaláírás)