Kreatív evengélizálás

Mi köze a II. világháború eseményeinek a dömösi Biblia Centrum Budapesten megtartott rendezvényéhez? És az ókori kultúrának az evangélizálás mai módszertanához? Rögtön megmutatom, mind az öt ujjamon.

Résztvevők az előadáson

Reinhard Lorenz járt Budapesten – egy csoda. Mármint nem az, hogy eljött, hanem egyáltalán a létezése.

 Reinhard édesapja, Georg Németország keleti részén nőtt fel egy ateista családban. Amikor 20 éves korában besorozták és az orosz frontra küldték, még inkább megerősödött benne a gondolat: „ha Isten létezne, nem engedné meg ezt a szörnyűséget". A fronton borzalmakat nem csak látott, hanem személyesen is megélt, sőt, ennél többet is. Egy orosz katona, aki sebesülten a frontvonal mögött maradt, hirtelen felült és lőni kezdte hátulról a német katonákat. Georgot találat érte. Egyik golyó a tüdőjében rekedt, egy másik pedig a hátgerincét lőtte át, szétroncsolva a velőt is. Georg mint egy filmen látta egész életét végig vonulni szemei előtt, és bár ilyet senki nem mondott neki, hirtelen tudta, hogy ha most meghal, Isten előtt kell megállnia és örökre elveszett lesz. Kétségbeesetten felkiáltott: „Isten, ha innen engem kimentesz, neked szánom az életem”. Társai egy deszkára fektették és biztonságos helyre vitték. Ott az egyik katona, aki őt cipelte, amint letette a terhet, holtan esett össze – ő is sebesült volt. Georgot a tábori kórház haldokló katonáknak fenntartott részlegén helyezték el. Az állapota szörnyű volt: borzasztó fájdalmak kínozták, egy idő után már csak belélegzeni tudott, a levegő pedig a lőtt seben és a bőrén keresztül távozott. Egyszer megpillantotta, hogy egy nővér összekulcsolja két kezét. Megkérte, hogy imádkozzanak együtt – Georg pedig életét átadta Istennek. Minden orvosi számítással ellentétben Georg túlélte sérüléseit, és ugyan bénultan, de hazakerült. Ott édesanyjával beszélgetve kiderült, hogy pont akkor, amikor ő megsebesült, az édesanya éjjeli álmából felriadt és tudta, hogy valami történt fiával. Olyat tett, amit soha azelőtt életében még nem: térdre borult és elkezdett imádkozni fiáért…

Otthon Georg keresztyéneket kérdezett, hogyan válthatja be Istennek tett ígéretét. Azt tanácsolták neki, menjen a Wiedenest-i bibliaiskolába, ott majd biztosan válaszolnak neki. Így hát beiratkozott a bibliaiskolába. Tanulmányai során egyszer csak észrevette, hogy egyik lábujja végét tudja mozgatni. Innentől elkezdett sokat gyakorolni és még többet imádkozni. Jelszava az lett, hogy Isten nem fog egy nyomorékot a misszióba küldeni. Mire véget értek bibliaiskolai tanulmányai, a két mankót a szekrénybe akasztotta és gyógyultan távozott. Később feleségével, majd családjával Grazban, Ausztriában szolgált misszionáriusként. Reinhard is ott született és az elveszettekért való szeretetet és szolgálatot is ott tanulta meg.

Amit a Biblia – főleg az Újszövetség – a Jézussal való találkozások dinamikájáról leír, azt nevezzük oikos-alapelvnek. Oikos ógörögül annyit jelent, hogy ház. Persze jelenti azokat is, akik a házban élnek, tehát a családot. De szélesebb értelmezésben jelenti az egyén kapcsolati rendszerét. Ha az evangélium valakit megszólít, akkor az általában annyira lelkes, hogy megpróbálja magával vinni Jézushoz mindazokat, akik a környezetében vannak. Ebből megtanulhatjuk, hogy ha valaki Jézus mellett dönt, akkor legyünk figyelemmel azokra, akik kapcsolati rendszerükhöz tartoznak. Az érdeklődőket pedig rendszeresen segíthetjük abban, hogy megtalálják a hit útját. 

Az evangélizációs módszert a következő ábrával lehet jól szemléltetni:

Minden azzal kezdődik, hogy elfogadjuk és szeretjük embertársainkat. Elvileg könnyű, gyakorlatban pedig Jézus bemutatta és meghagyta követőinek. Ezt követi a kapcsolatépítés. Ez természetes módon történik és embertársunkat helyezi középpontba. Ha ennek során a hitbeli vagy vallási kérdésekre terelődik a szó, akkor erről is tudunk beszélgetni normálisan. Ellenállunk minden benső tiltakozásnak és hajlamnak, hogy a másikat megváltoztassuk. Nem mi „térítünk” embereket, engedjük, hogy Isten tegye ezt. Épp ezért a lefolytatott párbeszéd nem kioktató, lehengerlő vagy elutasító. Ha arra kerül sor, akkor bizonyságot teszünk hitünkről. A bizonyságtételben a szerepkörünk az, hogy tanúk legyünk (nem rendőr, ügyész, ügyvéd vagy bíró). Ha nem vagyunk benne biztosak, akkor két tisztázó kérdéssel tehetjük világossá, hogy beszélgetőtársunk már döntött-e már Jézus mellett. Ezek:

a) Ha meg kellene állnod Isten előtt, biztos vagy-e, hogy ő beengedne a mennyországba?

b) Ha meg kellene állnod Isten előtt, mit mondanál neki, miért engedjen be a mennyországba?

Ha pedig a beszélgetőtársunk érdeklődik a hitünk iránt, akkor annak lényegét öt lépésben tudjuk elmagyarázni. Segítségünkre lehet kezünk öt ujja.

  1. Kegyelem: az, hogy Isten mindenkit feltétel nélkül szeret és elfogad, az mindenképp egy jó hír (hüvelykujj). A gond csak az, hogy
  2. bűnös emberi természetünk elválaszt minket Istentől. Erre hívja fel figyelmünket a mutatóujj, viszont
  3. (mint a középsőujj is nagyobb a mutatónál) Isten nagyobb, mint a mi problémánk. Ő szeretne bennünket ott tudni magával a mennyben, de a bűnt, a gonoszságot nem tűrheti meg maga mellett, hisz akkor a menny is egy korrupt hely lenne. Isten megoldása erre maga
  1. Jézus. Ő azért jött, hogy önmagát feláldozva elvegye bűneinket és egy élő kapcsolatba vezessen bennünket Istennel (gyűrűsujj).
  2. Részünkről csupán egy kis lépést kell tenni (kisujj): hitben elfogadni azt, amit Isten ad.

És mi van akkor, ha a beszélgetőtársunk válasza vagy viszonyulása negatív? Két lehetőség adott: vagy nem tart ott, hogy döntenie kellene vagy lehetne (vizsgáld meg, hogy a két tisztázó kérdést megelőző lépcsőfokok melyikénél tart – fontos, hogy ne ugord át a lépcsőfokokat!). Vagy pedig az is lehet, hogy döntött, és a válasza nemleges. Ilyenkor mi van? Mindenképp tiszteletben kell tartani a döntését – nyomulni nem ér. Attól még lehet barátnak maradni.